Itt megtudhatod...
Előbb nézzük, mi az agyag
Az agyag víztartalmú agyagszilikát, amely földpát vagy földpátot tartalmazó kőzetek mállásakor keletkezik.
A talaj legfinomabb részecskéit alkotó ásványi anyag, vízzel érintkezve megduzzad, és ragadóssá válik.
Agyagnak nevezzük a 0,002 mm-nél kisebb részecskéket.Az Agyagok a vizet nehezen veszik be és sok vizet tartanak vissza. Száradáskor zsugorodnak, repedeznek. Tapintásuk zsíros. Vastartalmuktól függően színük lehet fehér, zöldes, sárgás, vöröses v. barna.
A fazekasság alapanyaga.
A fazekasság szempontjából képlékenysége, formálhatósága és az a tulajdonsága, hogy égetéssel a benne levő nedvesség eltávolítható, ezáltal véglegesen megszilárdítható, alapvető fontosságú. A képlékeny agyagot kövérnek, zsírosnak is szokták mondani a fazekasok, a kevésbé képlékenyt soványnak. Ez utóbbi tulajdonsága attól függ, mennyi homokot tartalmaz, ezért a szükségletnek megfelelően soványíthatják homokkal a kövér agyagot.
Ha az agyagot keletkezése helyszínén találjuk kaolinnak nevezzük, de gyakoribb az agyag másodlagos lelőhelyén, amikor tisztasága szerint tűzálló agyagnak, fazekas agyagnak, téglaagyagnak nevezzük.
Az agyag tűzálló volta attól függ, hogy mennyi ásványi szennyeződést tartalmaz. Ha 1600 °C fölött égetik és nem olvad meg, tűzállósága kifogástalan.
Néhány szó, a kerámiáról
A kerámia az athéni Keramaikosz térről kapta nevét, az ottani fazekasok telepéről. Építőanyagok, csempék, edények, díszek, szobrocskák agyagból való készítésének ősi technikája. Az agyag a földpátok elmállásából keletkezik, s vele keveredett vasvegyületek és egyéb ásványi anyagok hatására égetéskor vörös, barna, sárga színű lesz. A legfinomabb égethető agyag a kaolin, amelyből a porcelán készül.
A kerámia lelke a szobrászatnál megismert sokoldalú agyag, mely ellenállás nélkül formálódik forgástestté a fazekaskorongon, követi az alakító ujjakat s a mintázófa nyomát. Égetéskor szétválaszthatatlanul egyesül az agyag és a máz, a forma és a szín.
A kerámia a szobrászat és a festészet között foglal helyet, egybefogja a plasztikát és a színt, de a két elem egybeötvözésével végül is önálló műfajt teremt.
Míg a fazekas főleg használati tárgyakat (edényeket, kályhát) készít, addig a keramikus használati és dísztárgyakat.
A kézi formázás megkönnyítésére használják a fazekaskorongot. Az agyagtárgyakat égetés előtt szárítják, így a nedvesség egy része eltávozik, égetéskor kapja meg az edény a szilárdságát. A nem megfelelően szárított edény égetéskor a hő hatására szétpattanhat.
Az első égetést mázazás előttinek - a fazekasok “zsengélés”-nek nevezik. Az égetőkemencének több típusa ismert, a legegyszerűbbtől a legmodernebb elektromos kemencékig. Általában a második égetés előtt kerül sor az edények, tárgyak mázazására, mely a használhatóságukat, s egyben díszítésüket szolgálja.
A mázak fém-oxidok; egyik típusa az ólommáz, mely tűzben könnyen olvad, s a felületet áttetsző réteggel vonja be.
A máz alatti festésnél a sötét agyagalapot fehér, jól iszapolt, finomabb híg agyagréteggel borítják be, ez az engob vagy agyagmáz (még zsengélés előtt). Erre a sima rétegre jön a színes, festett díszítés.
A másik az ónmáz, mely fehér, tejfölszerű, átlátszatlan, sima réteget alkot száradás után a cserépedény felületén. Napjainkban egyre jobban terjed az egészségre ártalmatlan ólommentes máz alkalmazása.
A díszítés még karcolással, kavicsolással, nyomhagyással, plasztikus díszítéssel és festéssel is történhet.
Porcelán
A legfinomabb agyagból, a kaolinból készül. Kínában ezt már valószínűleg Krisztus előtt is ismerték. A kínai porcelánt 1508 körül portugál hajósok hozták Európába, s a XVI-XVII. században igen keresett és nagy értékű áru volt Európa-szerte. A porcelángyártás európai felfedezője Böttger volt, aki I. Vilmos porosz király elől menekült Szászországba, ahol mint alkimistát őrizetbe vették. Amikor Drezda környékén megfelelő anyagot sikerült találnia, hosszú kísérletezés után 1709-ben rájött a porcelángyártás titkára. A nyersanyag finomságára jellemző, hogy addig a parókák beszórására szolgáló rizspor hamisítására használták. Rövidesen megindult Meissenben a porcelángyártás.
A kaolin kiégetve fehér, áttetsző, törése kagylós, acéllal csiholva tüzet ad. Máza az alapanyaggal közel egyező és hígított alakban némileg eltérő összetételben kerül a tárgyak felületére. Magas hőfokon égetik. Díszítése lehet máz alatti (kobaltkék színben) vagy máz feletti, színes, amelyet kisebb hőfokon, kisebb kemencében égetnek az edény felületére.
Kőcserép
A kőcserép- (Steinzeug) ipar a XVI. században az Alsó-Rajna vidékén és Szász- , országban virágzott. A kőcserép acéllal sem karcolható, nagy keménységű agyagáru. Előállítása, úgy történik, hogy az itt található különleges agyagból készült tárgyak égetése közben, amikor a legmagasabb a hőmérséklet, kősót szórnak a kemencébe, amelynek gőze a felületeket fényes, nátriumszilikátos réteggel vonja be. Az alapanyag csekély vas-oxidot tartalmaz, s ez a tűzben 1200-1300 foknál megolvad, és a cserép lyukacsait teljesen kitölti. Ebből a kemény, sós mázzal ellátott anyagból többnyire kobaltkék színű korsókat és kancsókat készítettek.
Az edény felületét famintákkal előállított domborművek díszítik.
Fajansz és majolika
A fajansz (fayence) Faenza olasz városról kapta a nevét. Leggyakrabban óntartalmú, átlátszatlan, tejfelszerű mázzal látták el, amelyet fémoxidszínekkel díszítettek. Festése kétféle módon történt. Az első esetben a mázpépbe mártott edényt festették, ami nagy ügyességet kívánt. A mázt és a festést egyszerre égették ki, s így a festék a mázba olvadt, lágy színhatású lett. A második eljárás az volt, hogy az égetett mázra üvegfestékkel festettek, s ezt tokos kemencében másodszor is kiégették. Az ónmázas kerámia az ókori Kelet országaiban, Babilonban és Perzsiában volt használatos. A középkorban a mohamedán uralom alatt álló Spanyolországon át jutott el Mallorca szigetére (innen ered a majolika elnevezés), majd Itáliába. A fajansz elnevezés csak később terjedt el. Az ónmáz készítésének technikáját nem ismerték itt, Luca della Robbia kísérletezett vele, s 1442-ben ismét feltalálta. Madonnákat és gyermekeket ábrázoló majolika szobrain és domborművein márványszerű hatást ért el. A XVI. században Gubbióban dolgozott Giorgio Andreoli, aki a lüszteres máz használatát terjesztette el. Vázáinak színezése és fénye utolérhetetlen volt, annyi súlyú aranyat fizettek érte, amennyit a váza nyomott. Franciaországban Bernard Palissy kísérletezett színes mázakkal, fajansztárgyai kissé sárga színűek voltak. Mázai igen fényesek, és a színek egybeolvadása helyenként az opál és az achát fény- és színhatására emlékeztet.
Keménycserép
A keménycserepet Wedgwood angol keramikus csaknem a porcelán felfedezésével egy időben találta fel (1768). Találmánya, amelyet tiszta fehér és eléggé tűzálló anyagból készített, felülmúlta a fajanszot. Újfajta edényeit színtelen, átlátszó mázzal vonta be, s így azok hasonlítottak a porcelánhoz. A legtöbb fajanszgyár a hihetetlen gyorsan elterjedt keménycserép gyártására tért át; mert a porcelán csak dúsgazdag emberek számára volt hozzáférhető. Az időközben elterjedt kávé, tea és csokoládé fogyasztásához nem volt elég hőálló a fajansz.
(Régebben tévesen finom fajansznak, illetve kőedénynek nevezték.) Mesterségesen összeállított alapanyagból készül, melyben fontos szerep jut a mészpátnak (iszapolt kréta), a földpátnak, a kvarcnak s a fehérre égethető agyagnak. Ólomtartalmú boraxos mázzal vonják be. Az edényeket többnyire sablonok segítségével állítják elő.
Az agyagszobrocskák vizsgálata azt mutatja, hogy ez a mesterség már az őskokorban is ismeretes volt. Az újabb kőkorban az észak-amerikai indiánokhoz hasonlóan agyagból gyúrt hurkákból építették fel az edények testét. Csak a külső oldalán simították le az edényt, amit aztán a napon kiszárítottak. Később fával rakták körül, úgy égették ki, de így az edények foltosak lettek. Eleinte az ujj vagy zsinór benyomásával díszítették a tárgyakat, később karcolták vagy festették a motívumokat. Az egyiptomiak készítettek először mázas cserepeket (i. e. 600 körül). Maradtak ránk lótuszkehely alakú edények, agyaggyöngyök, sőt szobrok is.
A babiloniak és asszírok színes zománccal bevont, alakos díszű csempékkel borították épületeik falát. Agyagtáblákra vésték ékírásos szövegeiket is. A kínaiak a legjobb keramikusok közé tartoznak. Kőkorszakbeli alkotásaik alak és díszítés szempontjából egyaránt nagyszerűek. A Han-dinasztia idején (Kr.e. II. század) különösen fejlett agyagművességgel rendelkeztek. Gyakoriak a figurális ábrázolások, kis állatszobrok. Koreában az agyagművességnek szintén nagy a jelentősége. A X. századtól kezdődően majdnem kizárólagosan szeladon, repesztett zöldmázas edényeket gyártanak. A formák kissé vaskosabb volta, a motívumok javát kitevő tájképek, virág- és állatképek keresetlen egyszerűsége az agyagedényeket a koreai népművészet legszebb termékei közé emeli.
A görögök és rómaiak magas kultúrája kiterjedt az agyagművességre is. Már az égei kultúra virágzása idején is igen fejlett volt a kerámia. Szamosz szigetének fazekasmuhelyeit Homérosz is megénekelte. A görögöknél a díszítés alapján megkülönböztetünk geometrikus, fekete és vörös alakos és fehér alapú vázákat. Rendkívüli gonddal és művészettel festették vázaképeiket, amelyek a korabeli élet majdnem minden mozzanatáról tájékoztatnak bennünket. Számtalan vázát mitológiai jelenetek díszítettek. Folyadék tárolására szolgált az amfora, vízhordásra a hüdria, bor és víz keverésére a krátér, bor hutésére a pszüktér, síri áldozatok bemutatására a keskeny nyakú léküthosz, olaj tárolására az arüballosz volt használatos. Sok nép vette át a görög agyagedények formáit és díszítéseit (pl. az etruszkok). A római agyagművesség legszebb darabjai. a finom szemcséjű terra sigillatából készült edények, amelyekre nyers állapotban, kézi bélyegzők segítségével nyomták a díszítőelemeket. (Terra sigillata — pecsételt föld. Az elnevezés onnan ered, hogy az ilyen edények számára lepecsételt zsákokban kapták az egész birodalomban egy helyről a nyersanyagot.) E szép vörösre égő agyagból készültek az enyhén fényesre simított felületű mécsesek, vázák és egyéb edények, amelyekből nagyszerű darabok találhatók nálunk is az Aquincumi Múzeumban. A középkorban használati edények készültek ólommázas cserépből bár ezek az egészségre igen károsak voltak. Éppen ezért később csak kályhacsempéket készítettek belőle. A XV. századból szép zöldmázas, néha figurális díszítésű kályhacsempék maradtak fenn. A XVII. században különösen Németországban a nagyméretű, domborműves kályhacsempék terjedtek el. Az empire kortól kezdve a finomabb, könnyedebb formák váltak általánosabbakká.
Magyarországon már a kereszténység elterjedésének korából is maradtak feljegyzések a fazekasságról, de csak jóval késobb, Zsigmond és Mátyás idejéből maradtak ránk kályha- és épületdíszítő csempék. Az ásatások során előkerült kemence bizonyítja, hogy az itáliai műhelyeken kívül Budán jelentős majolikaműhely működött. A XVII. századbeli céhkorsók népművészeti hatás alatt készültek. A legszebb céhdíszedények Magyarországon az első ismert, szervezett csoportban dolgozó iparosok, a habánok keze alól kerültek ki. Ezek az anabaptista hitük miatt üldözött mesterek értékes fajanszedényeket készítettek. Iparművészetünkön ma is kimutatható a hatásuk. Művészi kivitelű edényeket gyárilag először 1743-ban állítottak elő Holicsban. A Lotharingiai Ferenc alapította gyárban fajanszedényeket, később finomabb tárgyakat, szobrocskákat, majd angol keménycserepet gyártottak. A tatai gyár 1758-tól hozott forgalomba a holicsi gyártmányokhoz hasonló termékeket. Alkotásai közül ismertebbek a rákokkal, csigákkal díszített domborművű tálak. A harmadik fajanszgyár 1781-ben létesült Budán. Porcelánt először a telkibányai fajanszgyárban készítettek az 1830-as években, és “regéci porcelán” néven hozták forgalomba 1839-ben Stingl Vince, majd Fischer Mór Herenden alapított porcelángyárat, s csakhamar kialakult ennek sokféle hatást egyesítő, mégis egyéni stílusa, amelyet a forma, a finomízlésű kézi festés és a kiváló technika harmóniája jellemez azóta is. Az 1868-ban létesített pécsi porcelángyár, amelyet Zsolnay alapított, Wartha Vince találmányával eozinlüszteres készítményeivel lett világhíres. A gyár nagy érdeme volt, hogy tudatosan törekedett sajátosan magyar iparművészeti stílus kialakítására. A Zsolnay-féle kemény pirogránitból különféle színű falburkolólemezek és épületdíszek készültek.
Külön fejezetet lehetne írni a magyar népművészet változatos formájú, technikájú és díszítésű cserépedényeiről, tálakról, korsókról, kotyogósokról stb. Karcolt díszítésen kívül főként írásos motívumok ékítik ezeket a díszedényeket és használati tárgyakat. Festésük ún. irókával történik (kis agyagedény lúdtoll folyókával).
A modern magyar kerámiamuvészet nagyszerű hagyományokra tekinthet vissza. Ez elősegíti, hogy ma is gazdagítja a lakásművészetet különféle vázáival, kisplasztikáival, tálaival stb.
Forrás: http://www.sze.hu/muvtori/belso/technikak/keramia.htm